RÓLAM ÍRTÁK
„Nem akarom kitalálni a világot, csak másképp összerakni.”
…őt nem EGY ember, nem egy konkrét személy foglalkoztatja, izgatja, hanem általánosít, lényegit. Ráadásul: nem a cselekvő embert, hanem a meditatív, gondolkodó embert állítja középpontba.
Feledy Balázs
művészettörténész
…Fazakas-Koszta Tibor festményei előtt tűnődve, hökkenve, ijedve, de legkevésbé nyugodva, felsejlik előttünk a relativitás (és unokatestvére a bizonytalanság) elvont motívuma is, mely az ember legkínzóbb életélménye is, hiszen kimozdítja a biztosnak hitt, berendezett hétköznapjaiból. Nem tudhatjuk, kik is valójában a nézett figurák, s kétségbe eshetünk, talán mi szintúgy most veszítjük el arcunkat, arcainkat, álarcainkat.
Novák Valentin
költő, író
…Nem csoda, ha Ön, tisztelt néző, amikor szembekerül az egyes alkotásokkal, egyből nem helyezi önmagát beléjük. Ki szeretne találkozni saját mezítelenségének felmutatásával? Ki az, aki a megnyugtató jólvanok helyett a valóság vízióját óhajtja? Bármennyire is kényes a kérdés, sőt, talán botránkoztató tűnik, mégis, ha az igazságkeresésben jelen alkotásokkal gondolkodunk, saját magunkat láthatjuk. Vagy eltűnődhetünk a harsány színek pompájában, és maradhatunk a tartalmon kívüli – vagy azt sejtető – árnyékvilágban…Választhatjuk az esztétikát vagy – illetve és – találkozhatunk korunk kritikájával…
Galambos Ádám
evangelikus teológus
…Vonz engem az a tér, az a hely, az az atmoszféra amit Fazakas-Koszta Tibor ablakain át betekintve meglátok. Tudom, hogy ez az Ő – egyben mindannyiunk – belseje, és hogy csak az autonóm ember rendelkezik saját bensőséges, belső világgal. Csak ez az erő képes a vidám keresésre, csak ez tud hiteles képet adni az örök kérdéseinkhez. A festő ablakán betekintve az igaz-művészet igényével alkotott valóság elevenedik meg bennem is…
Jakab Csaba DLA
építész, belsőépítész
…A jó és a rossz éppen arcában különül el. A gonoszsággal vagy jóval való azonosulásunk előbb-utóbb „kiül” az arcunkra. A jó angyalok jelenlététől a teremtésben kapott isteni arcunk visszaszerzését reméljük. Ők, akik Isten arcának a szemlélői segíteni tudják a gonoszsága szégyenébe elrejtőzött ember, hogy arctalansága helyén az isteni képmás újból megjelenjen.
Hegedűs Enikő
művészettörténész
…Nincs szó semmiféle könnyelműségről. Az alakoknak, tárgyaknak súlyuk van. Funkcionális jelentőségük vagy épp ellenpontként, felkiáltójelszerűen szimbolikus mondanivalóval töltődnek fel. Nem tolakszanak, időtlenségükkel állnak szemben velünk.
Sz. Jánosi Erzsébet
képzőművész, galéria tulajdonos
Kárpáti Tamás – Hungarikonok, Megérdemelt pihenő c. festmény
„HÍRESSÉGEINK SZEMÉLYES TÁRGYAI, MINT MŰALKOTÁSOK… NEMZETI HÍRESSÉGEINK SZEMÉLYES HASZNÁLATI TÁRGYAIT, KÉPZŐMŰVÉSZET SEGÍTSÉGÉVEL ÚJRAFOGALMAZOTT LÉTEZÉSÜKBEN TÁRJA A NAGYKÖZÖNSÉG ELÉ.”
FAZAKAS-KOSZTA TIBOR MÁGIKUS SZŰRREALIZMUSA
Muladi Brigitta,
művészettörténész
„Egy új kép egyszeri esemény, születés, mely új formával gazdagítja a világképet, azt, ahogy az emberi szellem megragadja a világot.”
Matisse
Tér, idő, festészet
„Azt a vehemens pátoszt, amellyel a szubjektum magához ragadta a teremtés attributumát, a természetutánzás axiómájának lenyűgöző érvénye provokálta ki. E konfrontáció még nem zárult le, noha már új formulák látszanak diadalmaskodni.” – írta Hans Blumenberg 1957-ben.
Kétségtelen, hogy azóta a képzőművészet formai, és fogalmi átalakulásai egyaránt mérhetőek a fotó illetve a film térhódító tevékenységének erősödése nyomán, ahogy ez a hatás Fazakas-Koszta Tibor művészetében is megfigyelhető. Fazakas hosszú utat járt be, amíg eljutott a fotórealista, figuratív, filmszerűen mozgalmas festészetig.
Korai munkái egyfajta művészettörténeti feldolgozások, és sajátos ars poétikák, szakmai önértelmezések, amelyek ikonikus festők munkáinak újragondolásán, újraalkotásán alapult. Szisztematikus alkotó tevékenysége nyomán, sorozataiban megidézte szinte a teljes festészettörténetet, a középkortól a posztmodernig, de kiemelt nagy elődöket, Fra Angelicótól Max Ernstig, Dalín Picassón át Csontváry-ig, mint egyszerre szimbolikus és valóságos szellemi-kulturális-vizuális fundamentumát. Pár évvel ezelőtti képein, az arcnélküli alakokkal, emberméretű sakkfigurákkal felfestett romantikus látomásai láthatóan visszatekintenek a nagy festőóriásokra, Tizianóra, Rubensre, de feltűnnek nála a szentendrei központú, magyar művészekből álló Európai Iskola nyomai, például Korniss Dezső nonfiguratív motívumai is.
Ami azonban az itt látható munkáinak alaphangulatát ma is elsősorban meghatározza, az a mágikus realizmus Giorgio de Chirico, és a szürrealizmus, René Magritte, Max Ernst. De számomra felsejlik az európai figuratív festészetnek, és a grafikai tendenciáknak a legpregnánsabb, de lazán egymáshoz kötődő tagokból álló csoportja, a Lipcsei Iskola, s annak egyik kulcsfigurája, Neo Rauch is, akinek a látásmódja és váratlan képzettársításai beidéződnek az új képek láttán.
Fazakas festményeinek múltidéző tevékenysége azonban egyre inkább elhalványul, – egyre gyakrabban társul a jelen látomásaival, hogy aztán szinte teljesen a valóságból, saját idejéből táplálkozzon. A Korunk metafizikája (2014) vagy a Posztmodern (2016) pedig már címében is jelzi a koncepció megváltozását, a jelenbe érkezést. A hátterek, és az alakok egyes mozdulatai, a kompozíciók ugyan a szürrealizmus és a mágikus realizmus formavilágára utalnak: Délután, Venus ládája, Nyár, 2011; Égi és földi dolgok, Szenvedély, 2014, de a növényzet a magyar táj elemei, a figurák ruházata, és a tárgyak mindennapi környezetünkből származnak: Integrum, Léda 2015; Margit, Piknik 2016.
A festő maga is változik az ábrázolások átalakulásával, s a homogén színfelületeket felváltják a modellált geometriai-, majd emberi testek, a semleges háttereket a valóságos tájak, a sematikus figurákat a pontos
anatómiával megrajzolt alakok, élethű emberi portrék.
Tér, idő, titok
Ahogy a festészet idejét felváltja a jelenidő, a szoborszerű alakokkal berendezett kulissza terek helyett storyboard-szerű életképek kerülnek a képekre, amelyek alakjai ugyan arctalan bábuk, vagy maszkban pózoló figurák, de az ember életének ma is élő nagy témáiról szólnak, emberi kapcsolatokról, vágyakról, a természetről, a mai korszak elidegenítő technicizáltságáról: Hóesés 2012; Amrita 2013; Szenvedély, Eltakarás-felfedés, Hírnök 2014.
A Szenvedély című képen a két – feltehetően egy párt alkotó – női és férfi figura álarcot visel. A kép címe ad némi támpontot, hogy mi az amit a szereplők a személyiségük elrejtendő oldalának tartanak, amire talán az erőtől duzzadó kos is utal. De a filozófiai magyarázat nem ennyire egyszerű.
A maszk távolságot nyit, hiányt állít elő, de fetisizál is, megszünteti a megismerhetőséget, az ember arcvonásainak, a tekintetnek a hiánya a személyiség, az én hiányát jelenti, és a befogadható “kép” instabilitását idézi elő. A maszk nemcsak elrejt, de egyéb kérdéseket is felvet. Ha magunk viseljük az álarcot, másképpen látunk-e kifelé? Másképpen látjuk-e magunkat? Felvállaljuk-e könnyebben a személyiségünket, a tetteinket? Vagy csak illúzió ez a rejtekezés?
Hasonló kérdéseket tesz fel és hasonló színpadszerű tereket hoz létre installációiban, filmjeiben Andro Wekua, Berlinben élő örmény művész, aki kétdimenziós munkáiban montázsszerűen dolgozik, alakjait maszkban, sematizáló álarcban ábrázolja, de legújabb kétdimenziós munkáiban feltűnnek a fotórealista portrék is.
Nemcsak az álarc és az arcok hiánya, de a filmi effektek felkínálják a kívülállás pozícióját, nem kívánnak beengedni, kerülik az intimitást. Nem “nevezik meg” a szereplőket, nem személyesítik meg a jelenet résztvevőit. A figurák csak eljátsszák önmagukat, de nem azonosulnak vele. A korszak, vagy az ember kritikája ez? Mit takar az álarc? A kérdések megválaszolatlanul lebegnek a képeken, az aurájukat feszítve. Emiatt vonzanak, és emiatt keressük meg magunkban a saját válaszainkat.
Tér, idő, ember
Fazakas legújabb munkái azonban “ledobják magukról” a maszkot, arcot öltenek, elveszítik a művészetbe ágyazottságukat, történetiségüket, és egy mai, és a művész saját mágikus-szürreális irányát határozzák meg, persze a megszerzett képi tapasztalatból táplálkozva. A szinte fotórealista jelenetekben a szereplők igazi emberekké válnak, valóságosnak tűnő tevékenységet végeznek, de a megragadott pillanatban mindig marad némi rejtély – ami a festményeken egy konstans jelenlevő kézjegyként van jelen.
A művészettörténettől való lassú elszakadás évről-évre nyilvánvalóan érzékelhető képi változásokat hozott, de Fazakas művei továbbra is kapcsolatban maradnak a múlttal, és a képeiben megjelenő végeredmény egy új valóság, a ma láthatatlan belső történéseinek sajátos elbeszélése.
Ha arra gondolunk, hogy a jövő nemzedéke a művészetünkön keresztül tekint majd ránk – ezekből és ehhez hasonló képekből következtet lelkiállapotunkra, szenvedélyeinkre, belső vívódásainkra, a spiritualitáshoz kötődő állandó viszonyunkra, élénk fantáziánkra, amely alapvetően határozza meg mind verbális, zenei, mind vizuális kultúránkat.
A Piknik a legösszetettebb mű, ahol az alakok egy képtérben helyezkednek el, de nincsenek kapcsolatban egymással. A háttérben egy idilli, de elhagyatottnak látszó sárgára festett, kétszintes oszlopos portikusszal megnyitott mediterrán házat látunk. Egy fürdőnadrágos kamasz éppen kilép a képből, egy fagylaltot evő, fehér tányérsapkás kisfú és egy nő, aki egy lekváros tálkát nyújt egy a képen már nem látható személy felé. A magas fűben, sásban játszódó háromalakos jelenet akár egy hétköznapi kerti délutáni életkép is lehetne, ha egy kékszárnyú fiúangyal nem pottyanna be a képbe. Az előtérben álló gyerek és nő arcán derűs félmosoly játszik, mégis a mű atmoszférája, melankolikus, egyfajta fájdalmas “sehollét” és elmúlásérzet lebegi be, amit a tér bizonytalansága is fokoz.
Az alkotó örök nyughatatlansága, kétségei fejeződnek ki abban, ahogy a szent és a profán, a spiritualitás és a vitalitás, a szelíd visszavonulás és a hivalkodó agresszió, a meditáció lebegése és az érzéki vágy közötti vékony hártyán mozog, amelynek legkifejezőbb példái a Margit – Szent és profán No.4, a Posztmodern, a Léda – Hommage á Csernus 2016, és a Jelek 2015.
A Posztmodern és a Margit számomra felidézik Marc Quinn szobrait, aki a mai világ hétköznapi extravagáns ikonjait „önti szoborba”, s teszi fel kérdését, hogy merre halad a világ? A Léda a mai Nő mibenlétét firtatja, aki a természettel való intim egyesülését sem tudja elképzelni a divatvilág fétistárgya nélkül, s táskával indul a vízparti nádasba. Másképp feltéve a kérdést a női lét mennyire kötődik az anyagisághoz? Mennyire része még az ember az áhított földi paradicsomnak? Relevánsak-e még ezek a kérdések, vagy csak a kritikus, elidegenítő, elemző rápillantás az érvényes.
Fazakas ugyan láthatóan valóságos jeleneteket dolgoz fel, fotókat és modelleket használhat a legújabb munkáihoz, de nem mond le a művészettörténeti utalásokról sem. A Jelek-en meditáló férfialak a felöltözöttségével Manet Reggeli a szabadban-ját idézi meg, a Nem Magritte almája pedig már címében jelöli a megidézettet. A képek elsősorban a női szépség történeti hordozójára, a testre, az aktábrázolás szerepére, a nőiségre, és a férfi-női kapcsolatok minőségére kérdeznek rá, de megnyugtató választ nem adnak.
Ahogy Blumenberg írja: Az új meglátása és létrehozása nem ösztönös kíváncsiság dolga többé, hanem „metafizikai szükséglet: az ember megkísérli igazolni önmagáról bírt képét.” A művek narratívak, de nem egy látható, érzékelhető jelenet történéseit mesélik el, hanem a belül zajló eseményeket, a folytonos önelemzést, a kételyeket fogalmazzák meg. A képek a látható világ részletei, de nem cserélhetőek fel a valósággal, habár nagyon rímelnek rá, de mindig ott marad bennük a meg nem magyarázható rejtély.
ÁL-ARC
Fazakas-Koszta Tibor kiállítása elé (részlet),
Veresegyház, Udvarház Galéria
Jakab Csaba DLA,
építész, belsőépítész
„A funkció, helyesen felfogva, a tevékenységben elgondolt létezés.” Goethe
Goethének ez a gondolata nem enged el, folyamatosan foglalkoztat az utóbbi időben.
Ezt a meghatározást az adott hely atmoszférájánk fontosságának nevezem…
Vonz engem az a tér, az a hely, az az atmoszféra amit Fazakas-Koszta Tibor ablakain át betekintve meglátok.
Tudom, hogy ez az Ő – egyben mindannyiunk – belseje, és hogy csak az autonóm ember rendelkezik saját bensőséges, belső világgal. Csak ez az erő képes a vidám keresésre, csak ez tud hiteles képet adni az örök kérdéseinkhez.
A festő ablakán betekintve az igaz-művészet igényével alkotott valóság elevenedik meg
bennem is…
…Saját fontos kérdéseimre, az alapvető létfilozófiai helyzetekre látok rá ezeken az ablakokon át. Világos (-ság?) látásra indítanak ezek a terek, bennük az anyagként is érzékelhetővé formálódott szellemek, az energiák harmonikus rendezettségében bolyongó emberek, élő és élettelen elemek.
Az az ember aki festi ezeket a tereket ,- amik tervezésén jómagam is naponta iparkodom – , folyton folyvást keres… Egy zarándok alázatával-kitartásával keresi az arcok, vagy ál-arcok, arctalanságok, maszkok és festékek, védelmében rejtőzködő embert.
Tudva, és megmutatva, hogy mindig mindenütt az a legfontosabb, és a még oly szeretett tárgyak is ehhez képest lényegtelenek…
…Viszonyok vannak, ilyenek-olyanok. A mieink is ezek, nemcsak az övé, nemcsak az övék… Ettől erős és hiteles. Mint a klasszikus nagy művekben, nem kisebb az igény…
Az örökké kíváncsi, kutató férfi és nő… Mert ide fut ki minden, mindig, azt hiszem…
Az említett kontraszelekciós-harcok eredménye a gyengébb, többnyire igazabb elpusztítása.
Kivesző fajta az énünk jobbik része?
Vagy van másfajta harci szellem is, mint az említett kontraszelektív?…
…Ezek az ismerős, de éteri tájak, az arctalan, arcátlan (?) angyalok, a barátságos, vagy rémítő ál-orcák, a bizonytalan eredetű-maszk, az élet-karnevál, arc-festéses szépsége más-más módon, de mindig azt juttatja eszembe, hogy:
„Ez a látható kép azt a láthatatlan valóságot jeleníti meg, melynek ragyogása áthatja a világot.” Hitda-kódex
Részlet az Elrejtés-felfedés című kiállítás megnyitójából, Pál Art Gallery, Csíkszereda
Hegedűs Enikő
művészettörténész
…Alakjainak lelkiállapotát, belső és külső viszonyait az egyes képek részleteibe rejtett szimbólumokkal is érzékelteti. Az emberi kapcsolatoknak, vagy belső érzéseknek olykor az állatok a kifejezői. A kutyák és lovak mellett többféle madár: páva, szarka, cinege és daru jelenléte mutatja meg a párkapcsolatok helyzetét.
…Az arctalan vagy maszk mögé rejtőzött figurák pedig éppen álarcuk megválasztásával válnak őszintébbé és bátrabbá igaz érzéseik kifejezésében. Bár álarcainkkal tündökölhetünk egy elképzelt ideál szerepében is. A pozícióért, barátságért, szerelemért magunkra erőltetett formákkal megmutathatjuk bensőnk azonosulását. Saját arcunkat viszont mások tükrözik, és formálják a látásukkal, figyelmükkel vagy mellőzésükkel.
…Az arcunk elé állított vagy rejtett maszkjaink viselésének, felvett magatartásainknak történeteit is elbeszélhetnénk. Az emberiség történetében felvonuló maszkok kavalkádja mára óriási karnevállá nőtte ki magát. E széles palettán- térben és időben bárhol- fellelhetjük a gonosznak, ugyanakkor az isteninek a megjelenését. A jó és a rossz éppen arcában különül el. A gonoszsággal vagy jóval való azonosulásunk előbb-utóbb „kiül” az arcunkra. A jó angyalok jelenlététől a teremtésben kapott isteni arcunk visszaszerzését reméljük. Ők, akik Isten arcának a szemlélői segíteni tudják a gonoszsága szégyenébe elrejtőzött ember, hogy arctalansága helyén az isteni képmás újból megjelenjen.
„Bevezetés egy arctalan világba”
Gondolati maszkok Fazakas-Koszta Tibor képei láttán (részlet)
Novák Valentin
költő, író
…Fazakas-Koszta Tibor festményei előtt tűnődve, hökkenve, ijedve, de legkevésbé nyugodva, felsejlik előttünk a relativitás (és unokatestvére a bizonytalanság) elvont motívuma is, mely az ember legkínzóbb életélménye is, hiszen kimozdítja a biztosnak hitt, berendezett hétköznapjaiból. Nem tudhatjuk, kik is valójában a nézett figurák, s kétségbe eshetünk, talán mi szintúgy most veszítjük el arcunkat, arcainkat, álarcainkat. Mert szinte képtelenség eldönteni, hogy mi magunk hordozunk valamicskét az égi kódból (mely jól összesodródott génjeinkkel), vagy földhöz ragadt, eget felejtő-rettegő vágyainkkal öltöztetjük fel a mennyei világot. És nem tudhatjuk azt sem, hogy a képek fizimiska nélküli hősei mi féle térben (időben) testesülnek, s talán jelenlétük célja, szerepeltetése is bizonytalan, többértelmű. A motívumok klasszikus definíciója sokszor inkább megzavar, mintsem eligazítana, ám ha a motívum kiszakad – Fazakas által – a megszokott jelentéssíkból, s egyéb konnotációkat kap; repülő halak (Amrita), repülő almák (Égi és földi dolgok), még inkább megijedhetünk. Persze jobb válasz, ha a világ relativitásán inkább elgondolkozunk!
…Ezt a relativitási tényezőt csak fokozza a festészeti posztmodern, a képközöttiség, az évszázadok távlatában keletkezett alkotások közti, előre mutató átjárhatóság (tér-idő féregjáratán a gondolatnak), mely távoli üzeneteket, motívumokat újít meg, vagy tesz egy magánmitológia, jelen esetben a Fazakas-univerzum szerves részévé.
Részlet a „Fényszomj” kiállítás megnyitójából Bartók Béla Unitárius Egyházközség temploma
Feledy Balázs
művészettörténész
…Természetesen, ha képeit megpillantjuk, azonnal érzékeljük, hogy a valóságos világból vett látvány elemekből állnak össze azok, DE – s ez szintén nagyon fontos – mintegy látomásos víziókként is nézhetjük őket, s ami szintén fundamentális ebben a piktúrában, hogy ez a képi világ mindig gondolatokat is sugall és indukál, mindig valami gondolati háttérrel szintetizálódik, sőt nyugodtan állíthatjuk: egyfajta világértelmezés, filozófia motiválja.
…Tájai valóságos tájak, figurái valóságos figurák, MÉGIS, MÉGIS olyan vizuális közlésmódot talál, amely kiemeli ebből a valóságból a látványt. A szürrealista eszköztár emelődik be ebbe a képi világba, annak azonban a nagyon tudatos és nem ösztönös válfaja. Persze mindenki azonnal látja, hogy figurái arctalanok. Ezzel jelzi, hogy őt nem EGY ember, nem egy konkrét személy foglalkoztatja, izgatja, hanem általánosít, lényegit. Ráadásul: nem a cselekvő embert, hanem a meditatív, gondolkodó embert állítja középpontba. S így jutunk el egy újabb fontos kategóriához, hogy mivel Tibor festészete átvezet a tapasztalaton túli világba, így mindezt nyugodtan nevezhetjük metafizikus festészetnek.
Részlet a Sziget című kiállítás megnyitójából
Levendula Galéria, Gödöllő
Galambos Ádám
evangelikus teológus
…A nyolcadik napon kezdődött el… Addig az embernek minden adott volt, az Úr gondoskodásában élt. Rend volt a földön. Nem volt gyűlölet, kirekesztettség, elfordulás és közöny. Egység, szimbiózis, tiszta élet volt csupán. És akkor történt valami. A cselekvés, a szabad döntés eredményeként különvált a szent és a profán…
…A befogadó találkozhat azzal, hogy az, amit elképzel, amiben megnyugtatja magát valójában olyan, mint Platón barlangja. Azaz a hétköznapi idea csak látszat. Ennek a feszültségnek az ábrázolása nem más, mint az emberi kapcsolatok, viszonyok és érzések megmutatatása. Vagyis a valóság újrafogalmazása- megnyugtatatás nélkül.
…Nem csoda, ha Ön, tisztelt néző, amikor szembekerül az egyes alkotásokkal, egyből nem helyezi önmagát beléjük. Ki szeretne találkozni saját mezítelenségének felmutatásával? Ki az, aki a megnyugtató jólvanok helyett a valóság vízióját óhajtja? Bármennyire is kényes a kérdés, sőt, talán botránkoztató tűnik, mégis, ha az igazságkeresésben jelen alkotásokkal gondolkodunk, saját magunkat láthatjuk. Vagy eltűnődhetünk a harsány színek pompájában, és maradhatunk a tartalmon kívüli – vagy azt sejtető – árnyékvilágban…Választhatjuk az esztétikát vagy – illetve és – találkozhatunk korunk kritikájával…
…Kortól függetlenül ragaszkodnak egy értékhez. Nem tudni honnan jöttek, talán maguk is bizonytalanok a helyes út irányában, azonban összefogva, közösséget alkotva, talán nem csak önmagukban bízva eveznek. Talán ez a mi reményünk. Az hogy felfedezzük, hogy mi is a nyolcadik napon vagyunk. Nekünk is választanunk kell szent és profán között.
Sz. Jánosi Erzsébet
képzőművész, galéria tulajdonos
…Aztán egyszer csak mégis kitárul a mélység, megfejteni vélem képeit, festészeti bravúrral megfestett részleteket veszek észre, majd az egység precíz harmóniáját. A szereplők közti viszonyt magamban leképzem, szelídségük megkeményedik, keménységük lágyul. Egyszerre kapcsolat lesz köztük.
Egyszerre idegenként állnak egymás mellett. Mégis valamifajta hajszálpontosan megszerkesztett összefüggés, közös érzelmi, érzéki kötéltánc, vagy a figurák közti kötélhúzás párbaja zajlik.
…A szisztematikus keresés, a megtalálás perspektívája éppen úgy jelen van, mint a provinciális hagyományok és az egyetemes korszerűség is. Figurái, alakjai lehetnek akár közeli földink, nagybácsink és unokahúgunk, akár az egyetlen testben koncentrált férfi, női eszménykép. Képeiben egyesül e két létminőség.
…Nincs szó semmiféle könnyelműségről. Az alakoknak, tárgyaknak súlyuk van. Funkcionális jelentőségük vagy épp ellenpontként, felkiáltójelszerűen szimbolikus mondanivalóval töltődnek fel.
Nem tolakszanak, időtlenségükkel állnak szemben velünk.